Amikor Alaszkát forró sötétség lepte el - a Katmai-Novarupta 1912-es nagy kitörésének története
1912. június 6-9 között zajlott a 20. század legnagyobb vulkánkitörése, amely egyúttal a történelem harmadik legnagyobb kitörése is. A Novarupta nevű alaszkai hegy a tettes.
Mindenki ismeri az ókori Szantorini vulkánkitörés történelmi-kulturális hatásait, hasonlóképpen nagyon sokan tudnak a Krakatau 1883-as illetve a Tambora 1815-ös kitöréséről. Jóval kevesebben hallottak a távoli és jóformán lakatlan alaszkai Novarupta esetéről.
Q.T. Luong képe a Novarupta mai környezetéről
A Novarupta - neve új kitörést jelent - 1912-ben született az alaszkai Katmai Nemzeti Park területén, keresztelője csak négy esztendővel később volt. Szomszédja, a Katmai vulkán a helyi emberek körében régóta jól ismert "füstölgő hegy" volt. Mivel a terület eléggé távol fekszik a "civilizációtól", így a kitörést sokáig a Katmai-nak tulajdonították - mindössze 10 km választja el egymástól e két helyszínt. A kitörés idején prémvadászatból és halászatból élő, (alutiiq eszkimóknak hívott) bennszülöttek lakták jórészt a környéket, kevés fehér ember járt arra.
Favázas, három személyes alutiiq eszkimó bőrkajakok az 1910-es évekből
Alaszka területét az Egyesült Államok Oroszországtól vásárolta meg 1867-ben, az oroszok pedig Vitus Bering dán születésű orosz felfedező által tették be lábukat az amerikai kontinens északnyugati szegletére még 1741-ben. Mivel a vidék jóformán értéktelennek tűnt akkoriban, nem özönlötték el a fehérek (egészen az aranyláz idejéig). A rideg vadon, hosszú, sötét tél, nyáron szúnyogok milliárdjaitól hemzsegő áthatolhatatlan mocsarak és hegyek, erdők között pusztán a halakban (lazacban) gazdag folyók és a vadállatok szőrméi jelentettek értéket a fehérek számára. Néhány félőrült kalandor, prémkereskedő és felfedező kivételével alig járták a területet. Alaszka legnagyobb kincse sokáig a tengeri vidra rendkívül finom prémje volt…
A tengeri vidra bűbájos pofácskája
1912 előttről nem sok geológiai ismeret állt rendelkezésre a Katmai-Novarupta vidékről, de tudták, hogy van egy hegy itt, amelyik füstöl időnként. Egyetlen felmérés készült 1898-ban, a postai útvonalak tervezése céljából J.E. Spurr geológus vezetésével. Spurr szerint az átjárásra alkalmas utat kialudt tűzhányók övezik, s beszámolt melegvizes forrásokról is. A bennszülötteken kívül csak egy orosz kereskedővel találkozott…
Ilyen mélyített, fűtetős házakban laktak az alutiiq bennszülöttek, a National Geographic Society képe
Természetesen a bennszülöttek tudtak róla, hogy e hegyek időnként képesek hamut és tüzet okádni, s a nem túl ritka földrengésekhez is hozzászoktak.
Több, mint 40 vulkán tört ki az elmúlt 250 évben Alaszkában...
1912 tavaszán s nyarának elején megszaporodtak és egyre erősödtek a földrengések, de jóformán senki sem sejtette, miért. Honnan is tudná egy iskolába sosem járt bennszülött halász, hogy a vulkánkitörések előjeleit éli át? Tudta, hol van ivóvíz, hol érdemes halászni, hova húzódnak el a vadállatok, tudott kajakot készíteni, s földbe süllyesztett házat építeni gyeptéglákkal fedve. Másra nem volt szüksége a túléléshez.
A Katmai hófödte hegye
Azonban a Katmai kábánál élők tudták, hogy valami komoly veszély leselkedik rájuk. Egy katmai öregember ezt mondta a falusiaknak: "Gyűjtsetek vizet, amennyit csak tudtok, s raktározzátok el biztos helyen. Ha hullani kezd a hamu az égből, nem lesz ivóvizetek sehol. Fordítsátok fejtetőre a kajakokat, mert ellepi őket a hamu." A falusiak megfogadva az öreg tanácsát útra keltek, s a sűrűsödő földrengések közepette elhagyták otthonaikat.
Földbe süllyesztett, "A kazanyi Miasszonyunknak" szentelt ortodox kápolna az eszkimó faluban
Az itteniek, bár ismerték a lőfegyvereket s néhány puskájuk is volt, hagyományos módszerekkel halásztak-vadásztak. Kistestű cetfélék, defnek elejtését a következőképpen mesélte egy 1912-ben még csak 6 éves fiú, Harry Kaiakokonok: "Apámmal a csónakba szálltunk s apám füttyögetve odacsalt egy delfint, amikor elég közel volt, a puskával meglőtte, majd a maga készítette szigonyt belevágva húzta a csónak oldalához." Halászni is a hagyományos hálóikkal és lándzsáikkal szoktak, vadakat pedig jórészt csont- vagy vashegyű nyilakkal lőttek le.
Alutiiq vadász dárdával a kajakban, fején az alacsonyan álló nap elleni árnyékot adó speciális kalap
Réz (alutiiq) dárdahegy, kb. 350 éves lelet
A bennszülöttek május vége felé már a Kodiak-szigeten s a Katmaitól kb. 35-40 km-re lévő Naknek településen voltak, s bár ekkor kezdődött a télire szánt halak és húsok tartósítása, alig néhányan maradtak a Katmai közelében. A kitörés idejére jórészt ők is lehúzódtak a part menti falvakba. Néhány család azonban továbbra is a hegyekben volt, s próbálta gyarapítani a téli túléléshez szükséges készleteit. Ők voltak a kitörés koronatanúi.
A Katmai-vidék utolsó, még az 1912-es kitörést megelőzően épült kápolnája, 1915-ös fotón, National Geographic Society fotója
A már említett Harry Kaiakokonok is egy kis partmenti faluban élte át a kitörést: "Valamikor délután - langyos, derült, szélcsendes délután volt - beindult a vulkán. Egyszer csak hamu kezdett hullani, mintha havazna, hangosan potyogott az égből a rizsszem méretű, vagy annál kisebb horzsakő, néhány darabja pedig akkora volt, mint egy fazék. Az egész öböl lassanként fehérbe öltözött, de nemcsak a szárazulat, hanem a tenger is, amely kicsit korábban még mély kék volt, lassanként teljesen fehérré lett. S mire mindent beborított a fehérség, az égbolt fokozatosan elsötétült. … A végén teljesen vak feketeség lett, annyira sötét, ha az ember a kezét 10 centire tette a szemétől, akkor se látta. Az emberek ekkor elkezdtek egybegyűlni." Egy férfi, Petr Kayagvak, aki fentebb volt, a vulkánhoz közel, éppen költözködött volna a feleségével, amikor a vulkán kitört: "A Katmai tüzet és hamut okádva felrobbant, a völgyben sűrű füst robogott lefelé az izzó tűzfolyóval. Gyorsan elindultunk, mindenkinek vinnie kellett a bőr kajakját, ami pokolian nehéz volt. Koromsötét volt, s már egy napja gyalogoltunk Naknek felé. Közben forró hamu hullott alá az égből. Pokoli volt." A felnőttek ijedtségével szemben a gyerekek izgatottak és kíváncsiak lettek, amikor a hegy robbanását meghallották a partmenti faluban. Mindannyian felrohantak a közeli magaslatra, hogy lássák, mi történik a Katmai felé. Villámlást láttak, ami Alaszkában rendkívül ritka dolog, s nagyon érdekelte őket az esemény, pedig a földrengések ekkor egy pillanatra sem csillapodtak. Mindegyik látni akarta a füstölgő-villámló hegyet. "Volt köztünk egy fiú, aki születésétől fogva vak volt, még ő is üvöltve rohant velünk, hogy 'Lássuk a hegyet, lássuk a hegyet!', aztán elesett, felsegítettem, így a vállamra támaszkodva kaptatott fel velem a dombtetőre a többiekhez. Amire felértünk, a hegy irányában már teljesen fekete volt az ég, csak a villámok fénye hasított át a sötétjén. Soha előtte egyőnk sem látott még villámlást, nem tudtuk, mi az, csak csodáltuk. Azután a szüleink utánunküvöltöttek, hogy azonnal jöjjünk haza a fűházainkba, így hát mi lerohantunk a dombról - a vak fiú keze még mindig a vállamon volt, hazavezettem." A felnőttek vizet gyűjtöttek minden üres edénybe, ami csak kéznél volt. Aztán elhúzódtak menedékeikbe kivárni a kitörés végét.
Kodiak-sziget 1912-ben, térdig hamuban...
A kitörés után sem tért vissza az élet a régi kerékvágásba. Az akkor 18 éves George Kosbruk, aki az egyik folyócska menti halászfaluban élte át a kitörést, így emlékszik: "Amikor világosodni kezdett, láttam, hogy minden hófehér. Egészen a hegyekig fehérség borítja a tájat. Eltűnt a part, komolyan mondom, teljesen eltűnt. A folyó vize eltűnt, nem folyt semmi, a meder teli volt fehér hamuval. Mintha cement lett volna. Kemény idők voltak. A hamu felszínén elpusztult állatok: kacsák, medvék, delfinek és halak hevertek." Az öregek kilenc erős, fiatal férfit (köztük George-ot is) megbíztak, hogy 3 kajakon evezzenek át Kodiakra segítségért, mivel se ivóvíz, se ennivaló nem maradt a kitörés után a folyómentieknek.
A Redondo nevű hajó, fedélzetén a kimentett alutiiq bennszülöttekkel, 1912, National Geographic Society fotója
Június 12-én a Redondo nevű hajó (amely Kodiakon egy konzervgyárnak szállított eredetileg) kikötött a parton és összeszedte az odamenekült bennszülötteket és azok minden mozdítható holmiját. A terepet kb. egy méter vastagon borította a hamu, mindent betemetve…
Kodiak-i orosz kereskedőház a hamu alatt, 1912, National Geographic Society fotója
A menekülteket később 330 km-re az eredeti lakhelyükön telepítették le, olyan területen, ahol az eredeti lakhelyükhöz hasonló életkörülmények, vadak, halak, lakható felszínű száraz terep, ivóvízzel rendelkező forrás, sekély part (ahova a kajakokat ki lehet húzni) volt. A helyszín mellett ismerős látkép volt: egy vulkán áll, a Veniaminof… A településen ma 143-as laknak, mindannyian az eredeti nyelvet beszélik még közel 100 évvel az áttelepülés után is.
A kitörés után lahar pusztította erdő kettétört fatörzsei, 1916, National Geographic Society fotója
Palakia Melgenak 1965-ben
A Katmai közelében is maradtak néhányan a túlélők közül. Petr Kayagvak felesége, Pelegia Melgenak, aki a Naknek folyó mellett élte át a kitörést és az azt követő néhány évet, emlékszik, hogy még egy évvel a kitörést követően is olyan meleg volt a talaj és a vizek, mintha nem lett volna tél.
W.A.Hesse filmezi a Katmai-t ,1913, Alaska State Library fotója
A kitörési felhő 32 km magasba emelkedett a légkörbe, a robbanás hangja 600 km-re is hallható volt. A vulkán hamufelhője 450 km-re nyúlt el Alaszka felett, s mindössze néhány óra kellett ahhoz, hogy a kanadai Vancouverre és az USA-beli Seattle-re (kb 1300 km) is hamu hulljon. Egy nappal később már az USA keleti parján lévő Virginia államot is elérte, majd 17-én Algéria felett is megjelent a vulkáni felhő. Míg a hegyhez "viszonylag" közel, a 170 km-re (ez a Budapest-Keszthely távolságnak felel meg) lévő Kodiak-sziget közelében egy gőzhajóról többen nézték a végtelenül magasba emelkedő füstoszlopot, a hegy mélyéből forró láva tört felszínre, majd az Ukak folyó ellaposodó völgyében izzó hamu, vulkáni gázok és kövek árja robogott alá.
A Katmai és a Novarupta környezete, a Katmai Vulkáni Komplexum
A kitörés csak hatvan óra elteltével hagyott alább. A Kodiak-szigeten élő mintegy 500 embert szabályosan megbénította a hatalmas mennyiségű hamu, a fojtó kéndioxid. A víz ihatatlanná vált, a sziget állatvilágát pedig alaposan megtizedelte a vulkán. A háztertők beroskadtak a 40 cm körüli hamuréteg alatt (170 km-re a vulkántól, ne feledjük!!!) s teljes volt a sötétség. Csak három nap elteltével, június 9-én kezdett világosodni.
Sáros víz folyik keresztül egy volt erdőn, 1916, National Geographic Society fotója
A táj teljesen átalakult ezen három nap alatt: mindent vastag, szürke hamu borított, az állatok jó része elpusztult, amelyik túlélte, az fulladozott, megvakult, vagy hamarosan éhen halt - hiszen a hamuréteg az élelmüket is betakarta. Még a máskor milliószámra nyüzsgő szúnyogok is eltűntek. A vizekez beborító hamu és a savasodás miatt a halak is elpusztultak a környéken, egészen 1919-ig teljesen visszaszorult a lazachalászat. A kitörést követően sárlavinák pusztították el azt, amit maga a kitörés meghagyott, évekkel később is végigsöpörtek időnként a tájon.
Terepfelmérés 1917-ben a Katmainál, fotó: Paul Hagerbarger, National Geographic Society fotója
1916-ban a National Geographic Society expedíciót indított a Katmai vizsgálatára, dr. Robert Griggs botanikus vezetésével, ez volt ezen a vidéken a legelső tudományos expedíció.
A Katmai krátertava a patkó alakú szigetecskével (alul, középen), 1916, National Geographic Society fotója
A Griggs-féle felfedezések sora a következőkből állt: a Katmai hegy csúcsa beomlott, a kráterét égszínkék tó töltötte fel, melyben akkor egy patkó alakú kis lávadóm-sziget emelkedett.
A Novarupta lávadómja, 1916, Griggs, National Geographic Society fotója
A Katmaitól nem messze egy vadonat új, mintegy 80 méter magas vulkáni kúpocska nőtt ki, amely jól láthatóan aktív részese volt a kitörésnek (bár ekkor még mindig a Katmait tartották a tettesnek). Az új vulkánt Novaruptának nevezte el Griggs.
A lávadóm közelebbi képen, 1916, Griggs, National Geographic Society fotója
A két hegytől nyugatra elterülő völgyben és környékén (összesen kb. 120 négyzetkilométeres területen) hatalmas mennyiségű hamu - 200 méter vastag réteg!!! - halmozódott fel, a hamurétegből pedig rengeteg fumarola gőzölgött az ég felé. Griggs elnevezte a völgyet a "Tízezer Füst Völgyének" - rendkívül találóan.
A Tízezer Füst Völgye, 1916, Griggs, National Geographic Society fotója
"A látvány, ami a kis dombocskára felérve a szemünkbe villant, egyike volt a leggyönyörűbbeknek, melyeket halandó ember valaha is megpillanthatott. Ameddig csak elláttunk, százával, nem, inkább ezrével - pontosabban tízezerszám - törtek az égbe a forrón gomolygó gőzoszlopok a hasadozott felszínről."
A gőzoszlopok nagy része 50 m magasba tört, de néhányuk 300 métert is elért, 1916, Griggs, National Geographic Society fotója
Griggs szemléletes beszámolója hatására 1918-ban Wilson elnök nemzeti parkká nyilvánította a területet. Griggs és más kutatók is úgy vélekedtek, hogy a Tízezer Füst Völgye kiváló példával szolgál arra, hogy miként alakult ki a Yellowstone parkból már ismert vulkáni látványosságokkal szolgáló geológiai csoda.
Griggs szalonnát süt a Tízezer Füst Völgyének egyik forró nyílása felett, 1916, National Geographic Society fotója
Mára a völgy már nem rendelkezik tízezer füsttel, csupán egy kevéske gőz tör fel itt-ott, mivel az aljzata kihűlt. Míg 1919-ben még 645°C hőmérsékletű volt a kőzet a völgy alján, mára csupán 90°C.
Charlie Carter, a téli postás a Katmai melletti útvonal 1912 előtti ismerője, Griggs fotója, 1917.
A Katmai közelében álló Mount Griggs - korábban Mount Knife volt, Griggs munkája tiszteletére kapta új nevét; fotó: Robert McGimsey, U.S. Geological Survey
Griggs az expedíció során kikérdezett olyanokat, akik jól ismerték a vidéket a kitörés előtti időkből, így egy téli postai szállítót, aki a Katmai melletti "úton" hordta Nome-ból a postai küldeményeket (télen a tengeri szállítás leállt). A postás jól ismerte a meleg forrásokat, s tudta, hogy a Naknek-tó jegén az átkelés a tófenéken lévő melegforrások miatt életveszélyes, akármennyire hideg is volt épp a levegő.
Griggs még 1919-ben is visszatért a Katmaihoz, e képen a kráterbe másznak lefelé, National Geographic Society fotója
Egészen 1953-ig kellet várni arra, hogy kiderüljön, honnan is eredt a rengeteg vulkáni anyag, amely az 1912-es kitörés során a felszínre és a légkörbe jutott. Egy dr. Garniss Curtis nevű geológus jött rá, hogy a Katmai nem azért omlott be, mert ő volt a fő kitörési centrum, hanem azért, mert a Griggs által felfedezett Novarupta kürtőjén feltörő rengeteg anyag miatt kiüresedő magmakamra "elszívta" a Katmai alól a magmát. Azt azonban a mai napig nem értik teljesen a kutatók, hogy miként volt képes a Katmai magmakamrája a Novarupta kitörését táplálni. A Katmai mellett még a szintén közeli Trident is hozzájárult a Novarupta kitöréséhez.
A Katmai krátertava napjainkban, légi felvételen, fotó: http://www.alaska-in-pictures.com
A Katmai vulkáni komplexum területén lévő hegyek anyaga kissé eltérő összetételű, a Novarupta kitörése során ezen anyagok különböző arányban keveredve adták a kiömlő és kirobbanó kőzeteket.
A Redoubt vulkán 1989-90-es kitörése során mintegy 15km magasba jutott a kitörési felhő, a képen kiválóan látszik, ahogy a sztratoszférát elérve szétterjed, mint egy zivatarfelhő üllője; fotó: AVO
A hatalmas mennyiségű vulkáni anyag a sztratoszférában gyorsan körbeérte az északi féltekét - ezt követően kezdődtek a légköri áramlatok és aeroszolok terjedését, azok klimatikus hatását vizsgáló kutatások. (Ne feledjük azonban, hogy Benjamin Franklin már az 1783-as nagy Lakí-kitörést követően, helyesen, a vulkánra fogta az azt követő európai időjárás szélsőségeit.).
Vulkáni gázok és porok - a vékony, sötétlila csíkok - a sztratoszférában, az Endeavour űrsikló felvételén
A Katmai oldala, 1917, Griggs, National Geographic Society fotója
A mai számítások szerint a Novarupta 1912-es kitörése során összesen 41 köbkilométer anyag távozott a vulkán alól. Ezzel a mennyiséggel harmadik helyen van a történelmi idők kitörései között, a Tambora 1815-ös és a Szantorini i.e. 1610 körüli kitörése előzi meg.
Hamurétegbe vájt vízmosás, fotó: Jacob Wilson
Ha Magyarország területén elosztanánk a 41 köbkilométer anyagot, akkor hazánkat kb. 44cm vastagon beborítaná… Térdig járhatnánk a Novarupta hamujában…
Hamuréteg az 1912-es kitörésből az Ukak folyó völgyében, fotó: Patrick J Endres, AlaskaPhotoGraphics.com
A hatalmas kitörésben az a leginkább csodálatra méltó, hogy egyetlen ember sem halt meg. A földrengések figyelmeztették a gyér lakosságot, így mindenki időben megfelelő menedéket talált. A kilenc bátor kajakos fiatalembernek köszönhetően időben érkezett a mentőhajó és mindenkit el tudtak szállítani a lakhatatlanná vált helyszínről. Ha ma történne egy ilyen kitörés, nem úsznánk meg ennyivel…
A Katmai melletti Lethe folyócska mélyen bevágódott az 1912-es hamuba, fotó: Q.T. Luong
A Katmai környékén a hamuplatóba a kitörés óta vájódott új folyócskát Lethe névre keresztelték a görög alvilágban csobogó feledés folyója után.
Az Augustine 2006-os kitörésekor készült csodaszép fotó, Dennis Anderson képe
Valóban feledni kell-e egy ilyen hatalmas vulkáni katasztófát? Nem inkább alaposan bevésni az emlékezetünkbe? Hiszen Alaszka alatt óriási erők húzzák-vonják a Föld vékonyka kérgét, működő vulkánok állnak sorban tucatszámra, s mint máshol is a Csendes-óceáni Tűzgyűrű mentén, nem ritkák a robbanásos kitörések, amelyek veszélyeztetik az élővilágot, így az embereket is. Mára Alaszka lakossága meghaladta a 600.000-et, népes városok vannak, rengeteg sérülékeny ipari létesítmény, amelyek egy nagy kitörés súlyát rendkívüli környezetszennyezéssel tetéznék. Ha nem készülnének fel az alaszkaiak…
Távoli vulkánkitörés szétterülő hamufelhője, világűrből készült felvételen
Többek közt emiatt alapították meg az Alaszkai Vulkanológiai Obszervatóriumot, amely rengeteg földrengésregisztráló állomással, folyamatos terepi és laboratóriumi mérésekkel, repülőgépekkel, mobil laborokkal, webkamerákkal felszerelve tartja szemmel a vidék működő tűzhányóit. Ha nem holnap, akkor holnapután, de mindenképpen lesz egy újabb vulkánkitörés Alaszka valamelyik hófödte hegyén. Az csak részint múlik a vulkánon, hogy mekkora katasztófát idéz elő a majdani kitörése.
Lazacozó medvék a Katmai Nemzeti Parkban - Oksana Perkins fotója - e vízesésnél kiépített fotós "les" van, ahonnan hatalmas objektíveiket a halászó macikra irányíthatják a fotósok
Lazactömeg a Katmai Nemzeti Parkban - Roy Wood természetvédelmi őr fotója
Az élet mára visszahódította az 1912-ben hamuval fedett vidékeket, újra lazacban gazdag folyók szelik át a tájat, hogy a medvék és a turisták kedvükre pecázhassanak a vadregényes vidéken. Az alutiiq eszkimókból mindössze 3000-en maradtak, közülük még 400 beszéli folyékonyan ősei nyelvét. Alutiiq nyelven a vulkán szó így hangzik: puyulek.
A Tízezer Füst Völgye napjainkra alig párállik már...
©Landy-Gyebnár Mónika
Források:1912. június 6-9 között zajlott a 20. század legnagyobb vulkánkitörése, amely egyúttal a történelem harmadik legnagyobb kitörése is. A Novarupta nevű alaszkai hegy a tettes.
Mindenki ismeri az ókori Szantorini vulkánkitörés történelmi-kulturális hatásait, hasonlóképpen nagyon sokan tudnak a Krakatau 1883-as illetve a Tambora 1815-ös kitöréséről. Jóval kevesebben hallottak a távoli és jóformán lakatlan alaszkai Novarupta esetéről.
Q.T. Luong képe a Novarupta mai környezetéről
A Novarupta - neve új kitörést jelent - 1912-ben született az alaszkai Katmai Nemzeti Park területén, keresztelője csak négy esztendővel később volt. Szomszédja, a Katmai vulkán a helyi emberek körében régóta jól ismert "füstölgő hegy" volt. Mivel a terület eléggé távol fekszik a "civilizációtól", így a kitörést sokáig a Katmai-nak tulajdonították - mindössze 10 km választja el egymástól e két helyszínt. A kitörés idején prémvadászatból és halászatból élő, (alutiiq eszkimóknak hívott) bennszülöttek lakták jórészt a környéket, kevés fehér ember járt arra.
Favázas, három személyes alutiiq eszkimó bőrkajakok az 1910-es évekből
Alaszka területét az Egyesült Államok Oroszországtól vásárolta meg 1867-ben, az oroszok pedig Vitus Bering dán születésű orosz felfedező által tették be lábukat az amerikai kontinens északnyugati szegletére még 1741-ben. Mivel a vidék jóformán értéktelennek tűnt akkoriban, nem özönlötték el a fehérek (egészen az aranyláz idejéig). A rideg vadon, hosszú, sötét tél, nyáron szúnyogok milliárdjaitól hemzsegő áthatolhatatlan mocsarak és hegyek, erdők között pusztán a halakban (lazacban) gazdag folyók és a vadállatok szőrméi jelentettek értéket a fehérek számára. Néhány félőrült kalandor, prémkereskedő és felfedező kivételével alig járták a területet. Alaszka legnagyobb kincse sokáig a tengeri vidra rendkívül finom prémje volt…
A tengeri vidra bűbájos pofácskája
1912 előttről nem sok geológiai ismeret állt rendelkezésre a Katmai-Novarupta vidékről, de tudták, hogy van egy hegy itt, amelyik füstöl időnként. Egyetlen felmérés készült 1898-ban, a postai útvonalak tervezése céljából J.E. Spurr geológus vezetésével. Spurr szerint az átjárásra alkalmas utat kialudt tűzhányók övezik, s beszámolt melegvizes forrásokról is. A bennszülötteken kívül csak egy orosz kereskedővel találkozott…
Ilyen mélyített, fűtetős házakban laktak az alutiiq bennszülöttek, a National Geographic Society képe
Természetesen a bennszülöttek tudtak róla, hogy e hegyek időnként képesek hamut és tüzet okádni, s a nem túl ritka földrengésekhez is hozzászoktak.
Több, mint 40 vulkán tört ki az elmúlt 250 évben Alaszkában...
1912 tavaszán s nyarának elején megszaporodtak és egyre erősödtek a földrengések, de jóformán senki sem sejtette, miért. Honnan is tudná egy iskolába sosem járt bennszülött halász, hogy a vulkánkitörések előjeleit éli át? Tudta, hol van ivóvíz, hol érdemes halászni, hova húzódnak el a vadállatok, tudott kajakot készíteni, s földbe süllyesztett házat építeni gyeptéglákkal fedve. Másra nem volt szüksége a túléléshez.
A Katmai hófödte hegye
Azonban a Katmai kábánál élők tudták, hogy valami komoly veszély leselkedik rájuk. Egy katmai öregember ezt mondta a falusiaknak: "Gyűjtsetek vizet, amennyit csak tudtok, s raktározzátok el biztos helyen. Ha hullani kezd a hamu az égből, nem lesz ivóvizetek sehol. Fordítsátok fejtetőre a kajakokat, mert ellepi őket a hamu." A falusiak megfogadva az öreg tanácsát útra keltek, s a sűrűsödő földrengések közepette elhagyták otthonaikat.
Földbe süllyesztett, "A kazanyi Miasszonyunknak" szentelt ortodox kápolna az eszkimó faluban
Az itteniek, bár ismerték a lőfegyvereket s néhány puskájuk is volt, hagyományos módszerekkel halásztak-vadásztak. Kistestű cetfélék, defnek elejtését a következőképpen mesélte egy 1912-ben még csak 6 éves fiú, Harry Kaiakokonok: "Apámmal a csónakba szálltunk s apám füttyögetve odacsalt egy delfint, amikor elég közel volt, a puskával meglőtte, majd a maga készítette szigonyt belevágva húzta a csónak oldalához." Halászni is a hagyományos hálóikkal és lándzsáikkal szoktak, vadakat pedig jórészt csont- vagy vashegyű nyilakkal lőttek le.
Alutiiq vadász dárdával a kajakban, fején az alacsonyan álló nap elleni árnyékot adó speciális kalap
Réz (alutiiq) dárdahegy, kb. 350 éves lelet
A bennszülöttek május vége felé már a Kodiak-szigeten s a Katmaitól kb. 35-40 km-re lévő Naknek településen voltak, s bár ekkor kezdődött a télire szánt halak és húsok tartósítása, alig néhányan maradtak a Katmai közelében. A kitörés idejére jórészt ők is lehúzódtak a part menti falvakba. Néhány család azonban továbbra is a hegyekben volt, s próbálta gyarapítani a téli túléléshez szükséges készleteit. Ők voltak a kitörés koronatanúi.
A Katmai-vidék utolsó, még az 1912-es kitörést megelőzően épült kápolnája, 1915-ös fotón, National Geographic Society fotója
A már említett Harry Kaiakokonok is egy kis partmenti faluban élte át a kitörést: "Valamikor délután - langyos, derült, szélcsendes délután volt - beindult a vulkán. Egyszer csak hamu kezdett hullani, mintha havazna, hangosan potyogott az égből a rizsszem méretű, vagy annál kisebb horzsakő, néhány darabja pedig akkora volt, mint egy fazék. Az egész öböl lassanként fehérbe öltözött, de nemcsak a szárazulat, hanem a tenger is, amely kicsit korábban még mély kék volt, lassanként teljesen fehérré lett. S mire mindent beborított a fehérség, az égbolt fokozatosan elsötétült. … A végén teljesen vak feketeség lett, annyira sötét, ha az ember a kezét 10 centire tette a szemétől, akkor se látta. Az emberek ekkor elkezdtek egybegyűlni." Egy férfi, Petr Kayagvak, aki fentebb volt, a vulkánhoz közel, éppen költözködött volna a feleségével, amikor a vulkán kitört: "A Katmai tüzet és hamut okádva felrobbant, a völgyben sűrű füst robogott lefelé az izzó tűzfolyóval. Gyorsan elindultunk, mindenkinek vinnie kellett a bőr kajakját, ami pokolian nehéz volt. Koromsötét volt, s már egy napja gyalogoltunk Naknek felé. Közben forró hamu hullott alá az égből. Pokoli volt." A felnőttek ijedtségével szemben a gyerekek izgatottak és kíváncsiak lettek, amikor a hegy robbanását meghallották a partmenti faluban. Mindannyian felrohantak a közeli magaslatra, hogy lássák, mi történik a Katmai felé. Villámlást láttak, ami Alaszkában rendkívül ritka dolog, s nagyon érdekelte őket az esemény, pedig a földrengések ekkor egy pillanatra sem csillapodtak. Mindegyik látni akarta a füstölgő-villámló hegyet. "Volt köztünk egy fiú, aki születésétől fogva vak volt, még ő is üvöltve rohant velünk, hogy 'Lássuk a hegyet, lássuk a hegyet!', aztán elesett, felsegítettem, így a vállamra támaszkodva kaptatott fel velem a dombtetőre a többiekhez. Amire felértünk, a hegy irányában már teljesen fekete volt az ég, csak a villámok fénye hasított át a sötétjén. Soha előtte egyőnk sem látott még villámlást, nem tudtuk, mi az, csak csodáltuk. Azután a szüleink utánunküvöltöttek, hogy azonnal jöjjünk haza a fűházainkba, így hát mi lerohantunk a dombról - a vak fiú keze még mindig a vállamon volt, hazavezettem." A felnőttek vizet gyűjtöttek minden üres edénybe, ami csak kéznél volt. Aztán elhúzódtak menedékeikbe kivárni a kitörés végét.
Kodiak-sziget 1912-ben, térdig hamuban...
A kitörés után sem tért vissza az élet a régi kerékvágásba. Az akkor 18 éves George Kosbruk, aki az egyik folyócska menti halászfaluban élte át a kitörést, így emlékszik: "Amikor világosodni kezdett, láttam, hogy minden hófehér. Egészen a hegyekig fehérség borítja a tájat. Eltűnt a part, komolyan mondom, teljesen eltűnt. A folyó vize eltűnt, nem folyt semmi, a meder teli volt fehér hamuval. Mintha cement lett volna. Kemény idők voltak. A hamu felszínén elpusztult állatok: kacsák, medvék, delfinek és halak hevertek." Az öregek kilenc erős, fiatal férfit (köztük George-ot is) megbíztak, hogy 3 kajakon evezzenek át Kodiakra segítségért, mivel se ivóvíz, se ennivaló nem maradt a kitörés után a folyómentieknek.
A Redondo nevű hajó, fedélzetén a kimentett alutiiq bennszülöttekkel, 1912, National Geographic Society fotója
Június 12-én a Redondo nevű hajó (amely Kodiakon egy konzervgyárnak szállított eredetileg) kikötött a parton és összeszedte az odamenekült bennszülötteket és azok minden mozdítható holmiját. A terepet kb. egy méter vastagon borította a hamu, mindent betemetve…
Kodiak-i orosz kereskedőház a hamu alatt, 1912, National Geographic Society fotója
A menekülteket később 330 km-re az eredeti lakhelyükön telepítették le, olyan területen, ahol az eredeti lakhelyükhöz hasonló életkörülmények, vadak, halak, lakható felszínű száraz terep, ivóvízzel rendelkező forrás, sekély part (ahova a kajakokat ki lehet húzni) volt. A helyszín mellett ismerős látkép volt: egy vulkán áll, a Veniaminof… A településen ma 143-as laknak, mindannyian az eredeti nyelvet beszélik még közel 100 évvel az áttelepülés után is.
A kitörés után lahar pusztította erdő kettétört fatörzsei, 1916, National Geographic Society fotója
Palakia Melgenak 1965-ben
A Katmai közelében is maradtak néhányan a túlélők közül. Petr Kayagvak felesége, Pelegia Melgenak, aki a Naknek folyó mellett élte át a kitörést és az azt követő néhány évet, emlékszik, hogy még egy évvel a kitörést követően is olyan meleg volt a talaj és a vizek, mintha nem lett volna tél.
W.A.Hesse filmezi a Katmai-t ,1913, Alaska State Library fotója
A kitörési felhő 32 km magasba emelkedett a légkörbe, a robbanás hangja 600 km-re is hallható volt. A vulkán hamufelhője 450 km-re nyúlt el Alaszka felett, s mindössze néhány óra kellett ahhoz, hogy a kanadai Vancouverre és az USA-beli Seattle-re (kb 1300 km) is hamu hulljon. Egy nappal később már az USA keleti parján lévő Virginia államot is elérte, majd 17-én Algéria felett is megjelent a vulkáni felhő. Míg a hegyhez "viszonylag" közel, a 170 km-re (ez a Budapest-Keszthely távolságnak felel meg) lévő Kodiak-sziget közelében egy gőzhajóról többen nézték a végtelenül magasba emelkedő füstoszlopot, a hegy mélyéből forró láva tört felszínre, majd az Ukak folyó ellaposodó völgyében izzó hamu, vulkáni gázok és kövek árja robogott alá.
A Katmai és a Novarupta környezete, a Katmai Vulkáni Komplexum
A kitörés csak hatvan óra elteltével hagyott alább. A Kodiak-szigeten élő mintegy 500 embert szabályosan megbénította a hatalmas mennyiségű hamu, a fojtó kéndioxid. A víz ihatatlanná vált, a sziget állatvilágát pedig alaposan megtizedelte a vulkán. A háztertők beroskadtak a 40 cm körüli hamuréteg alatt (170 km-re a vulkántól, ne feledjük!!!) s teljes volt a sötétség. Csak három nap elteltével, június 9-én kezdett világosodni.
Sáros víz folyik keresztül egy volt erdőn, 1916, National Geographic Society fotója
A táj teljesen átalakult ezen három nap alatt: mindent vastag, szürke hamu borított, az állatok jó része elpusztult, amelyik túlélte, az fulladozott, megvakult, vagy hamarosan éhen halt - hiszen a hamuréteg az élelmüket is betakarta. Még a máskor milliószámra nyüzsgő szúnyogok is eltűntek. A vizekez beborító hamu és a savasodás miatt a halak is elpusztultak a környéken, egészen 1919-ig teljesen visszaszorult a lazachalászat. A kitörést követően sárlavinák pusztították el azt, amit maga a kitörés meghagyott, évekkel később is végigsöpörtek időnként a tájon.
Terepfelmérés 1917-ben a Katmainál, fotó: Paul Hagerbarger, National Geographic Society fotója
1916-ban a National Geographic Society expedíciót indított a Katmai vizsgálatára, dr. Robert Griggs botanikus vezetésével, ez volt ezen a vidéken a legelső tudományos expedíció.
A Katmai krátertava a patkó alakú szigetecskével (alul, középen), 1916, National Geographic Society fotója
A Griggs-féle felfedezések sora a következőkből állt: a Katmai hegy csúcsa beomlott, a kráterét égszínkék tó töltötte fel, melyben akkor egy patkó alakú kis lávadóm-sziget emelkedett.
A Novarupta lávadómja, 1916, Griggs, National Geographic Society fotója
A Katmaitól nem messze egy vadonat új, mintegy 80 méter magas vulkáni kúpocska nőtt ki, amely jól láthatóan aktív részese volt a kitörésnek (bár ekkor még mindig a Katmait tartották a tettesnek). Az új vulkánt Novaruptának nevezte el Griggs.
A lávadóm közelebbi képen, 1916, Griggs, National Geographic Society fotója
A két hegytől nyugatra elterülő völgyben és környékén (összesen kb. 120 négyzetkilométeres területen) hatalmas mennyiségű hamu - 200 méter vastag réteg!!! - halmozódott fel, a hamurétegből pedig rengeteg fumarola gőzölgött az ég felé. Griggs elnevezte a völgyet a "Tízezer Füst Völgyének" - rendkívül találóan.
A Tízezer Füst Völgye, 1916, Griggs, National Geographic Society fotója
"A látvány, ami a kis dombocskára felérve a szemünkbe villant, egyike volt a leggyönyörűbbeknek, melyeket halandó ember valaha is megpillanthatott. Ameddig csak elláttunk, százával, nem, inkább ezrével - pontosabban tízezerszám - törtek az égbe a forrón gomolygó gőzoszlopok a hasadozott felszínről."
A gőzoszlopok nagy része 50 m magasba tört, de néhányuk 300 métert is elért, 1916, Griggs, National Geographic Society fotója
Griggs szemléletes beszámolója hatására 1918-ban Wilson elnök nemzeti parkká nyilvánította a területet. Griggs és más kutatók is úgy vélekedtek, hogy a Tízezer Füst Völgye kiváló példával szolgál arra, hogy miként alakult ki a Yellowstone parkból már ismert vulkáni látványosságokkal szolgáló geológiai csoda.
Griggs szalonnát süt a Tízezer Füst Völgyének egyik forró nyílása felett, 1916, National Geographic Society fotója
Mára a völgy már nem rendelkezik tízezer füsttel, csupán egy kevéske gőz tör fel itt-ott, mivel az aljzata kihűlt. Míg 1919-ben még 645°C hőmérsékletű volt a kőzet a völgy alján, mára csupán 90°C.
Charlie Carter, a téli postás a Katmai melletti útvonal 1912 előtti ismerője, Griggs fotója, 1917.
A Katmai közelében álló Mount Griggs - korábban Mount Knife volt, Griggs munkája tiszteletére kapta új nevét; fotó: Robert McGimsey, U.S. Geological Survey
Griggs az expedíció során kikérdezett olyanokat, akik jól ismerték a vidéket a kitörés előtti időkből, így egy téli postai szállítót, aki a Katmai melletti "úton" hordta Nome-ból a postai küldeményeket (télen a tengeri szállítás leállt). A postás jól ismerte a meleg forrásokat, s tudta, hogy a Naknek-tó jegén az átkelés a tófenéken lévő melegforrások miatt életveszélyes, akármennyire hideg is volt épp a levegő.
Griggs még 1919-ben is visszatért a Katmaihoz, e képen a kráterbe másznak lefelé, National Geographic Society fotója
Egészen 1953-ig kellet várni arra, hogy kiderüljön, honnan is eredt a rengeteg vulkáni anyag, amely az 1912-es kitörés során a felszínre és a légkörbe jutott. Egy dr. Garniss Curtis nevű geológus jött rá, hogy a Katmai nem azért omlott be, mert ő volt a fő kitörési centrum, hanem azért, mert a Griggs által felfedezett Novarupta kürtőjén feltörő rengeteg anyag miatt kiüresedő magmakamra "elszívta" a Katmai alól a magmát. Azt azonban a mai napig nem értik teljesen a kutatók, hogy miként volt képes a Katmai magmakamrája a Novarupta kitörését táplálni. A Katmai mellett még a szintén közeli Trident is hozzájárult a Novarupta kitöréséhez.
A Katmai krátertava napjainkban, légi felvételen, fotó: http://www.alaska-in-pictures.com
A Katmai vulkáni komplexum területén lévő hegyek anyaga kissé eltérő összetételű, a Novarupta kitörése során ezen anyagok különböző arányban keveredve adták a kiömlő és kirobbanó kőzeteket.
A Redoubt vulkán 1989-90-es kitörése során mintegy 15km magasba jutott a kitörési felhő, a képen kiválóan látszik, ahogy a sztratoszférát elérve szétterjed, mint egy zivatarfelhő üllője; fotó: AVO
A hatalmas mennyiségű vulkáni anyag a sztratoszférában gyorsan körbeérte az északi féltekét - ezt követően kezdődtek a légköri áramlatok és aeroszolok terjedését, azok klimatikus hatását vizsgáló kutatások. (Ne feledjük azonban, hogy Benjamin Franklin már az 1783-as nagy Lakí-kitörést követően, helyesen, a vulkánra fogta az azt követő európai időjárás szélsőségeit.).
Vulkáni gázok és porok - a vékony, sötétlila csíkok - a sztratoszférában, az Endeavour űrsikló felvételén
A Katmai oldala, 1917, Griggs, National Geographic Society fotója
A mai számítások szerint a Novarupta 1912-es kitörése során összesen 41 köbkilométer anyag távozott a vulkán alól. Ezzel a mennyiséggel harmadik helyen van a történelmi idők kitörései között, a Tambora 1815-ös és a Szantorini i.e. 1610 körüli kitörése előzi meg.
Hamurétegbe vájt vízmosás, fotó: Jacob Wilson
Ha Magyarország területén elosztanánk a 41 köbkilométer anyagot, akkor hazánkat kb. 44cm vastagon beborítaná… Térdig járhatnánk a Novarupta hamujában…
Hamuréteg az 1912-es kitörésből az Ukak folyó völgyében, fotó: Patrick J Endres, AlaskaPhotoGraphics.com
A hatalmas kitörésben az a leginkább csodálatra méltó, hogy egyetlen ember sem halt meg. A földrengések figyelmeztették a gyér lakosságot, így mindenki időben megfelelő menedéket talált. A kilenc bátor kajakos fiatalembernek köszönhetően időben érkezett a mentőhajó és mindenkit el tudtak szállítani a lakhatatlanná vált helyszínről. Ha ma történne egy ilyen kitörés, nem úsznánk meg ennyivel…
A Katmai melletti Lethe folyócska mélyen bevágódott az 1912-es hamuba, fotó: Q.T. Luong
A Katmai környékén a hamuplatóba a kitörés óta vájódott új folyócskát Lethe névre keresztelték a görög alvilágban csobogó feledés folyója után.
Az Augustine 2006-os kitörésekor készült csodaszép fotó, Dennis Anderson képe
Valóban feledni kell-e egy ilyen hatalmas vulkáni katasztófát? Nem inkább alaposan bevésni az emlékezetünkbe? Hiszen Alaszka alatt óriási erők húzzák-vonják a Föld vékonyka kérgét, működő vulkánok állnak sorban tucatszámra, s mint máshol is a Csendes-óceáni Tűzgyűrű mentén, nem ritkák a robbanásos kitörések, amelyek veszélyeztetik az élővilágot, így az embereket is. Mára Alaszka lakossága meghaladta a 600.000-et, népes városok vannak, rengeteg sérülékeny ipari létesítmény, amelyek egy nagy kitörés súlyát rendkívüli környezetszennyezéssel tetéznék. Ha nem készülnének fel az alaszkaiak…
Távoli vulkánkitörés szétterülő hamufelhője, világűrből készült felvételen
Többek közt emiatt alapították meg az Alaszkai Vulkanológiai Obszervatóriumot, amely rengeteg földrengésregisztráló állomással, folyamatos terepi és laboratóriumi mérésekkel, repülőgépekkel, mobil laborokkal, webkamerákkal felszerelve tartja szemmel a vidék működő tűzhányóit. Ha nem holnap, akkor holnapután, de mindenképpen lesz egy újabb vulkánkitörés Alaszka valamelyik hófödte hegyén. Az csak részint múlik a vulkánon, hogy mekkora katasztófát idéz elő a majdani kitörése.
Lazacozó medvék a Katmai Nemzeti Parkban - Oksana Perkins fotója - e vízesésnél kiépített fotós "les" van, ahonnan hatalmas objektíveiket a halászó macikra irányíthatják a fotósok
Lazactömeg a Katmai Nemzeti Parkban - Roy Wood természetvédelmi őr fotója
Az élet mára visszahódította az 1912-ben hamuval fedett vidékeket, újra lazacban gazdag folyók szelik át a tájat, hogy a medvék és a turisták kedvükre pecázhassanak a vadregényes vidéken. Az alutiiq eszkimókból mindössze 3000-en maradtak, közülük még 400 beszéli folyékonyan ősei nyelvét. Alutiiq nyelven a vulkán szó így hangzik: puyulek.
A Tízezer Füst Völgye napjainkra alig párállik már...
©Landy-Gyebnár Mónika
http://www.nps.gov/katm/index.htm
http://vilda.alaska.edu/
http://geology.cwru.edu/~huwig/catalog/volcanoes.html
http://pubs.usgs.gov/fs/fs075-98/
http://www.terragalleria.com/parks/np.katmai.all.html
http://geopubs.wr.usgs.gov/fact-sheet/fs118-00